#8 Nem először futok neki ennek a bejegyzésnek, és lehet, hogy nem is utoljára. Vannak olyan témák, amik még rajtam is kifognak, a belső projektemben például arról kéne írnom, miért tartom magam jó pasinak, vagy olyannak, aki egy nő számára, ha lottó ötös nem is, de legalább egy négyes lehet. Az idő sürget, egy órám van összeszedni a gondolataim, mielőtt visszaindulnék pestre, és magam mögött hagynám a mama főztjét, a „családi” ház kényelmét, és a vasárnap délután harmonikus ölelését. Vannak dolgok, amiket újra és újraértékelek, ahogyan telik az idő. Nemrég tanultam meg például, hogy mennyire fontos bármikor lehetőséget teremteni egy-két nyugodt órára, ahol összegezni tudja az ember a gondolatait, és mindent maga mögött hagyhat. Ugyanilyen jelentősége volt, amikor felismertem, az ember akkor hal meg igazán, amikor elveszik belőle a móka/kacagás, és többé már nem képes egyik pillanatról a másikra azonnal öt éves üzemódba kapcsolni egy kisgyerek kedvéért, vagy nincs egy olyan barátja, akivel ezt megtudja csinálni. Belegondoltál már milyen lenne, ha gyanútlan emberek bevásárlókocsijába csempészhetnél idegen árukat, és csak figyelnéd a reakciójukat? Vagy emlékszel a filmre, ami felnőtt férfiakról szólt, akik hosszú ideje hagyományként tekintenek a fogócskára? Néha túl merevek vagyunk, és elfelejtjük élvezni az életet, az embereknek meg olyan az arca reggelente a városban, mintha közöltek volna velük valami tragikus hírt. Mégis, életem eddigi legfontosabb felismerése az eddig le, és le nem írtakon túl az volt, hogy a legjobb, amit tehetek, ha önmagam vagyok. Meséltem már erről, így túlságosan nem ereszteném bőre, de napjainkban elképzelhetetlennek tartom, hogy bármikor is rosszul érezzem magam attól, mert az vagyok, aki, és ez a nőkkel való ismerkedések során hatványozottan így van. Miközben az emberek többsége önmaga helyett az álarcait gondozza aprólékos ügyességgel, finoman figyelve rá, hogy nehogy valami baj történjen és fájjon, elsuhan mellettük az élet. Ha mindig arra játszol, hogy ne veszíts, soha nem fogsz győzni, és bár azt kívánod, szeressenek olyannak, amilyen vagy, ezt mégsem mered megmutatni. A csalódás(ok) után még merevebb leszel, és a polcon található maszkok közül nem is igazán tudod melyiket kéne egy kicsit formálni ahelyett, hogy a megoldásért végre egyszer tükörbe néznél. Jelen sorok írásakor cirka három hónapja keresem a társam aktívan, és ismerem fel mennyire nagy fába vágtam a fejszém. Vannak olyan barátaim, akik hosszú évek óta olykor boldog, olykor csak törődéssel teli párkapcsolatban élnek, mégis a szeretet, és a kapocs a párjukkal összeköti őket a nehezebb pillanatokban is. Mindezt egy olyan elszürkült világban, ahol a két nem kölcsönösen dobálja egymásra a sz@rt, és állítja: minden csaj egy ribanc, és normális pasi sem maradt már. Vajon ezek az emberek felteszik maguknak a kérdést, ők miben tudnának változtatni? Miközben keresem a társam, egyetlen dologban vagyok biztos: meg fogom találni. Valahol ott van az a lány, akivel évekig boldogok lehetünk, és elkezdhetünk építeni valamit, közösen. Valahol ott van az a lány, akinek átadhatom a tapasztalataim, és a nehéz pillanatokban mélyen a szemébe nézve azt mondhatom a lehető legkellemesebb, és egyben határozottabb hangon: „nyugodj meg, minden rendben lesz”. Valahol ott van az a lány, aki nem fél a boldogságtól, aki minden vele történt dolog ellenére is mosolyog, és ragyog. Valahol ott vagyok a képletben én is, és bár ebben a pillanatban szinte minden megvan az életemben, amire úgy érzem igazán szükségem van, szerintem a társad megtalálni igazán nagyszerű dolog. Sokan elfelejtik, hogy az életben semmi sincs ingyen. Ha izmos akarsz lenni, le kell járnod edzeni, és néha kicsit meghalni közben, hogy újjászülethess, legalább fél-egy éven keresztül. Ha a vállalkozásod akarod fejleszteni, tőkét kell bevonnod hozzá, és kiépíteni egy megfelelő stratégiát. Ha kiváló diplomát akarsz, éveken keresztül kell érte pokoli keményen tanulnod. Ha pedig a társad akarod megtalálni, el kell fogadnod, hogy ez csak nagy szerencsével fog elsőre sikerülni, és közben olyan pofonokat kaphatsz, amik szörnyen tudnak fájni. Személy szerint én akkor is magamat hibáztatom, ha talán nem miattam alakult úgy az adott lánnyal, ahogyan, és igyekszem megtalálni azt a kis részletet, amit máskor már jobban csinálhatok. Hamis hazugság lenne azt állítani, hogy széles mosollyal szaladok a következő pofonért, de minden egyes lánnyal kapcsolatban szent meggyőződésem, hogy akár ő is lehet, aki a rendelkezése álló színek egyikével szebbre színezi életem vásznát. Összességében azt hiszem a kulcs ahhoz, akit keresek tehát az, hogy bármilyen következménye is legyen, felmerem vállalni önmagam. Ezért születhetett meg az előző bejegyzés is minden sötétsége és depresszív hajlama ellenére, mert az életem ugyan nem mindig szivárvány és napsütés, előbbihez elengedhetetlen előtte a vihar, utóbbit pedig sose becsülnénk igazán, ha néha nem borulna be egy kicsit. A társadat megtalálni nem könnyű feladat, talán az egyik legnehezebb a világon, de tedd a szívedre a kezed, és mond azt nekem, hogy nem ér meg mindent az a pillanat, amikor egy hosszú nap után úgy bújhatsz oda a másikhoz, és ébredhetsz fel mellette, hogy tudod: a világ számodra legértékesebb kincse épp melletted pihen.

#7 Fogd a kezem Kitartóan próbálok udvarolni az írásba vetett szeretetemnek, amit mi sem bizonyít jobban, hogy jelen sorok írásakor inkább kellene aludnom, mintsem billentyűzetet koptatnom, és azon gondolkodnom, vajon a Life Is Strange zenéi érkeznek-e majd olyan ütemben, hogy kellően kimérten szolgálják ki a gondolataim. Az írásban és a nőkben az a közös, hogy egyikkel kapcsolatban sem teljesen vagyok benne biztos jelenleg, hol is tartok, mennyire is értek pontosan hozzájuk. Az elmúlt két részben a múltról meséltem, és bár nem így terveztem, végül mostanra eljutottunk a jelenhez, ahol olyan dolgokról kéne írnom, amihez képest három óra alvás után dolgozni menni is gyerekjátéknak tűnik. Önbizalom. Ősszel belevágtam ebbe a tisztogatós dologba, és minél tovább haladunk benne előre, annál keményebbnek hat az egész. Sőt, szívem szerint most befejezném az egész bejegyzést, és „majd holnap” megírnám. Hülyén érzem magam, hogy ezekről egy word dokumentumnak írok, és közben abban reménykedek, hogy aki majd ezeket a sorokat olvassa, kevésbé tartja szánalmasnak az egészet. Rohadt komfort zóna. Mindig oda lyukadnék ki, hogy valami baj van velem, és az egész az én hibám. Minden egyes kétes szituáció végén ököllel ütném a falat, és azt kérdezném, mit rontottam el, ami miatt nem sikerült az, amit szerettem volna. Miért írom le ezeket? És miért neked? A találkozóink hatására Gerivel egyre kevesebb és kevesebb önbizalmam lesz, ugyanakkor mindig megértek valami fontosat, amit addig nem. Őrültség, hogy pont ilyenkor akarom megtalálni a társam, hiszen bár az életem jelen pillanatban rendben van, és rengeteg munka van benne, még mindig sok olyan pillanat van, amikor – mint például most is – legkevésbé sem érzem magam jól. Csak várom a következő alkalmat, eltökélten és motiváltan, időnként – saját magammal szemben – türelmetlenül, feltéve magamnak a kérdést: miért nem tudod jobban csinálni? Hűha, valahogy ki kéne másznom ebből és visszatérni mielőtt túlzottan kinyílok. A lényeg, hogy a múlt újra és újra visszaköszön az életembe, ami teljes mértékben kihatással van a mindennapjaimra. Gyakorlatilag nincs olyan nap, amikor ne jutna eszembe ez, vagy az. A pillanat, amikor teljesen vidáman értem haza, de tíz perc alatt porrá zúzták az egészet, az érettségi előtti időszak, ahol támogatás helyett életem addigi legfontosabb pillanata előtt a vacsorához leülve azt kérdezték nem érzem-e magam kellemetlenül, amiért úgy ültem oda, hogy nem raktam az asztalra semmit, és az egykori legjobb barátom kése, ami a hátamban landolt pár forgatással karöltve, amit azóta sem mesélhettem el igazán senkinek. Ahogy az összes többit sem, mert fogalmam sincs kinek kéne, vagy szabad-e. Kurva nehéz ezekkel együtt élni, vagy konkrétan beszélni róluk, most is visszatörölném mindet, mert kizártnak tartom, hogy téged, vagy bárkit is érdekelne, és ne tartanátok komplexen nevetségesnek az összes sorát. Nyilvánvaló, hogy nem fogom tudni azt a bejegyzést megírni, amit szerettem volna. Most nem megy. Cserébe látod milyen, amikor a saját gondolataim kerítenek hatalmukba, vagy azt, miért ápolok szorosabb kapcsolatot időnként egy depresszív állapottal. Ebben a pillanatban valahogy nem érdekel senki és semmi, de még így is apró kis fadarabokkal táplálom azt a tűzet ami azért ég, hogy sose felejtsem el, miért kezdtem bele ebbe. Tudtam, hogy néha patakokban folynak majd a könnyeim, máskor csak értetlenül bámulok magam elé, míg az olyan állapotokban, mint most, már a pontos célt sem fogom tudni, csak azt, hogy egyszer a végére érek, és akkor már jobb lesz. Pedig milyen kecsegtető lenne most egy álarcért nyúlni, és egy hirtelen váltással arról beszélni: a múlt csupán rozsdásan csörgő bokalánc, amitől csak egy mozdulat megszabadulni. Bocs, hogy ez most így alakult. Én szóltam, hogy nem lesz mindig vidám… Majd beszélünk.

#6 Önmagamnak lenni a legjobb biznisz Ismét itt vagyok, és ez az első olyan bejegyzés, ami kimondottan az előzőre épít. Meséltem neked arról, milyen volt a kapcsolatom a lányokkal a suliban gyerekként, serdülőként, valamint kamaszként. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék beszélgetni veled, hogyan vált az egész „csajozással kapcsolatos sztori” egy személyiségfejlesztési folyamattá, és melyik volt az a pont, amikor feltettem a kérdést magamnak: mi lenne ha? A vázlatom, melyet szintén először alkalmazok közös kalandunk során, kilenc témát említ, de semelyikről sem nehezebb írni, mint elkezdeni, és lendületet adni az egésznek. Mindig bennem van egy megfelelési kényszer saját magam felé, ahol, amit csinálok, annak jónak kell lennie. Nagyon jónak. Otthon, ha valamit csak egy kicsit is rosszul, vagy nem csináltam meg, általában megkaptam a magamét. „Még arra sem voltál képes, hogy…” – fejezed be a mondatot bárhogyan. Ez átragadt más területekre, ami kiegészült egy maximalizmussal is, a kiválóságra való törekvésre mindig, és minden körülmények között. Pontosan ilyen bemelegítő gondolatokkal szoktam ráhangolódni a valódi témára, így ha ezen a bevezetőn túl vagy, én pedig voltam annyira ostoba, hogy raboltam az időd, és nem töröltem ki, csapjunk is bele a lényegi részbe. Szerettem az álarcaimat, és az évek alatt tökélyre is lettek fejlesztve. Nem kellett mindent megmutatni, kiválóan elhitethettem másokkal, hogy az vagyok, akinek mutatom magam. Hatalmas egójú gyerek, akinél úgy sem találsz jobbat, a srác, aki sosincs padlón és minden álmát kimaxolja, mert Szabó Péter összes idézetét fejből vágja, és a vicces bohóc, aki mindig csak nevet és bolondozik, mert a mosolyával szebbé teszi a világot. A valódi érzések gyengeségek, menni kell előre és csinálni, ha pedig egy nap épp zokogva üvöltöttem a takaróm a fejemre csavarva, azt kívánva bárcsak elaludnék, és soha többet nem ébrednék fel, az csak egy gyenge pillanat lehetett. Éjszaka sem azért éltem, mert a világ legbiztonságosabb napszakának tartottam, ahol senki nem bánthat, hanem pusztán az ekkor jelentkező fokozott kreativitás indokolta. Az persze már csak merő véletlen, hogy a kreativitás időnként arról ábrándozott, milyen módszerrel lehetne a lehető legkevesebb fájdalommal meghalni. Időnként lehettem az az ember is, aki a kolerikusságát vérre menő vitákkal pezsdítette fel, de csak az internet biztonságos világában. Valami mégis hiányzott az egész koncepcióból, én pedig macska-egér játékot játszottam és önmagam elől menekültem azt kiáltva: „hagyjál békén, tűnj innen!” Ha életem legszebb időszakáról kérdezel, 2016 nyarára kell visszamenni. Az Európa Bajnokság alatt a futball válogatott elrepített minket egy mesevilágba, és a Disneylandet Budapestre hozta. Nagyjából két hét, amikor egész egyszerűen lubickoltam az állapotban, és elképesztően boldog voltam. Úgy rohangáltam a körúton a meccseink után, mint egy ötéves kisgyerek, és olyan széles volt a mosoly az arcomon, mintha megnyertem volna a lottót. Még a futballmeccsek alatt is különlegesen hatnak azok a pillanatok, amikor torkom szakadtából üvöltöttem fel örömömben, és ugrottam szó szerint a mellettem álló nyakába csillogó szemekkel. Ekkoriban még nem feltétlen tinderen ismerkedtem, és épp egy chat.hu-n megismert lánnyal beszéltem egy ideje. Tudod, ez pont egy olyan beszélgetés volt, ahol nagyon megvan a flow köztetek, és csak arra vársz, hogy találkozzatok. Nem tudom hány ilyet kellett ahhoz átélnem, és ezzel párhuzamosan az ismerkedés ebben a szakaszában kapni egy pofont ahhoz, hogy rájöjjek, ez csupán egy jobb alap, valami, amit első lépcsőfoknak hívhatunk. A csoportmeccsek alatt egy napon – legyen most – Nórival beszéltem, és arról meséltem neki, mennyire fantasztikusak ezek az érzések, habár fogalmam sincs, hogyan reagálna, ha látná, amint a fentebb írt állapot megvalósulna, és Django elszabadulna. Félnék attól – mondtam, hogy nem tetszene neki, ahogy akkor viselkedek, és elveszteném a vonzalmát, így talán nem is merném megélni őket igazán. Hogy tetszhetne neki, amint a nyakba ugrós jelenet után fél percen keresztül a magyar nyelv legszebb lírai könnyedségével, a középső ujjam esetleges égbe emelésével, és az öklöm rázásával a következő monológ születik meg bennem cseppet sem gesztikulált hangon: „Mi van? Mii vaan? Miii vaaan? Ott van b@zmeg, hogy beb@szta ge&i? Szedd ki te bohóc!” – és ezeknek szerves szinonimái, míg vissza nem térek a földre. Nóri csalódott választ küldött, sajnálatát fejezte ki, amiért nem mernék a jelenlétében így viselkedni, és megmutatni az érzéseimet. Mindez azért fontos, mert bár Nórival soha nem találkoztunk, kijózanító kérdést fogalmaztam meg magamnak: „Mi lenne, ha elhagynám az álarcokat, és megtanulnék önmagam lenni?” – akkor már elköltöztem otthonról, és egyedül laktam, a szokatlanul nagy csendet a lakásban a gondolataim igyekezték zajosabbá tenni. Ijesztő volt az egész, épp akkor azt tanultam meg, hogy ha ételt veszek ki a hűtőből, senki nem fog rám szólni, és reggel sem úgy ébresztenek, hogy TEK-et megszégyenítő módon robbantják rám az ajtót azt kiáltva: „tíz perced van felkelni és eltakarodni itthonról”. Hogy férhetne bele ebbe egy olyan élet kezdete, ahol felvállalom teljes egészében azt, aki valójában vagyok minden részletével együtt? Próbálom a legjobban megfogni az ezt követő állapotot, de nem teljesen emlékszem rá, és legalább a negyedik féleképp fogalmazom már meg ezt az időszakot. Az év hátralevő részének a legfontosabb tanulsága valahogy így nézett ki: önmagamnak lenni remek érzés, de nem mindegy mikor, mennyit, kinek, hogyan adok át magamból. Kicsit átestem a ló túloldalára, és túl lett tolva az egész, ami a nők tehetetlenségéhez vezetett. Egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a szituációval amellett, hogy már akkor is voltak olyan értékeim, amik kiemelkedőnek számítottak számukra. Túl sok voltam néhány hét alatt, és nem mindig figyeltem eléggé a másikra épp azért, mert végre nem csak a barátaimnak és a naplómnak nyílhattam meg, hanem egy nőnek is. Korábban is volt olyan lány az életemben, akivel ez adott volt, de csak egy barátságra épülő kapcsolatban, míg most, egy fontos elhatározást követően először olyan nőkről volt szó, akikkel vegytiszta vonzalmat éreztünk a másik iránt. Teljesen más lett így az életem, a lányoknak pedig tetszett, amit láttak. Szép lassan csiszolódott a folyamat, és folyamatosan azon járt az agyam, hogyan tudnám a lehető legjobban átadni magam. Sokat segített, hogy ebben az időszakban rendezvényszervezőként „dolgoztam” az ország egyik legnagyobb szurkolói egyesületénél – erről majd egy másik bejegyzésben részletesebben –, és mindent kipróbálhattam, amit akartam a legjobb – vagy annak tartott – barátaim mellett. Nem sokat segített, hogy újra és újra démonok kezdtek körözni a fejem felett a múltból napokra lebénítva, visszalökve egy depresszív állapot mocsarába, és az sem, hogy nem először, és nem utoljára sikerült bokán rúgnom magam akkor, amikor már pont úgy gondoltam, minden rendben. Úgy gondoltam akkor tudom a legjobban átadni magam, ha elmesélem a történetem, és már azt is tudtam, hogy ezt fokozatosan, minden lány esetében egy másik forgatókönyv alapján kell megtennem. A cél pedig egyértelmű volt. Megtalálni a társam, a szerelmem, és azt a lányt, akivel megélhetem életem első, igazi párkapcsolatát. Egyelőre elég ennyit tudnod, de ígérem, ugyanezzel a témával folytatjuk legközelebb. Örülök, hogy itt voltál, és őszintén remélem, találkozunk legközelebb is.

#5 Csajozási tanácsok kezdőknek Miközben különböző zenéket hallgatok, és próbálom valahogy ráhangolni magamat a mai témára, az emlékeim között kutatok, és arra a mágikus délutánra 14-15 évesen, amikor egyetlen mondattal megváltozott az életem a googlenek hála. Előre szólok, a tartalom helyenként humorossá, máskor cinikusan viccessé válhat, azonban tény és való: ma nem lehetnék az, aki, ha ezek nincsenek. Köszönöm a visszajelzéseiteket, többek között azért is érkezik ilyen hamar ez az írás, mert a törődésetek jól esik, és így az írás is maga motiválóbb. Sosem voltam igazán népszerű a nők körében 15 éves koromig. Hittem azoknak, akik azt mondták, hogy az amúgy valóban rossz állapotban lévő fogaim, és a kancsalságom miatt ronda vagyok, egy olyan srác, akihez senki sem akarna igazán vonzódni. Emlékszem egyszer konkrétan meg is jegyezte az egyik lány általánosban: „nem lennél te rossz pasi, csak a szemeid, meg a fogaid” – mivel otthon sem volt jobb a helyzet, és a szeretet, mint olyan hiánycikk volt a háztartásban, senki nem akart meggyőzni az ellenkezőjéről. A bátyámnak jó volt, hogy kedvére terrorizálhatott, anyám épp rengeteget dolgozott, és sokszor este, az egyetlen menekülő út, a futball pedig inkább adott törődést és figyelmet, semmint szeretetet. És még mindig nem tudsz mindent erről az időszakról, izgi volt. Így hát elhittem, hogy szar pasi vagyok, mert mások azt mondták. Titkon, vagy nem is annyira titkon hetedikben, amikor már a harmadik suliba jártam, udvarolni kezdtem az egyik osztálytársamnak, néha csokit adtam neki, máskor elküldtem a horoszkópját msn-en, amiben az állt többek között, hogy az elkövetkezendő hetekben tartózkodjon a komolyabb pénzügyi befektetésektől, mert a csillagok állása szerint kockázatos lehet számára. Hasznos tanácsok voltak ezek 12-13 évesen, mégsem nyerte el igazán a hatását, hiszen életem első amolyan szerelmi vallomását egy „köszi, aranyos vagy, de nekem ellentétes az irány” válasz követte. Nyolcadikra aztán visszaköltöztünk pestre, én meg ismét egy új iskolába, egy teljesen új környezetbe. Minden új iskolai közösségben nagyjából fél év kellett ahhoz, hogy elfogadtassam magam az emberek többségével, és rájöjjenek, hogy nem feltétlen egy cirkuszi bohóc vagyok, akinek kifelé állnak a szemei olykor, vagy rosszak a fogai, sokkal inkább valaki, aki a verseibe kapaszkodva próbálja meg az önkifejezés egyik formáját megmutatni. Bizony, a kezdetek kezdetén minden pár sorral indult, ami az irodalmi szabályok összes létező formáját nélkülözte, de legalább rímelt a sorok vége bennük. És némi egzisztenciát is teremtettek, ha újat írtam, a barátaim mindig elsőként akarták elolvasni. Életemben először ekkor voltam depressziós, és igazán szerelmes úgy, hogy a lány az egyik legjobb barátom volt. Először tapasztaltam meg egy különlegesebb kapcsolatot, a döntő pillanatban mégsem mertem lépni. Egyszerűen nem voltam elég bátor még akkor sem, mikor a lány épp csak azt nem mondta, hogy csókolj már meg végre. A nőkkel való kapcsolatom tehát 14 éves koromig jellemezhető egy gyönyörű barátságban, amiért minden fájdalmas pillanata ellenére hálás lehetek, és egy csokikat osztogató rendes srácban. Néha legalább barátnak jó voltam, igaz az önbizalmamon ez sem sokat lendített. Betöltöttem a tizenötöt, és tudásra éhesen elindultam a személyiségfejlesztés ezer mérföldes útjának első lépésén: „csajozási tanácsok kezdőknek” – kerestem rá tudástól szomjazva a fellelhető tartalmakra, és az akkor egy oldalon szent grállként említett pferomon parfümre, ami azt ígérte, hogy egy csapásra azonnal puncimágnes leszek. Az egész inkább hasonlított egy a marketingműhelyek legsötétebb bugyraiban megírt tukmálásra, de az ember ennyi idősen nem a sikerhez vezető utat keresi, hanem a varázspirulát és a mágikus csettintést. Pár éve akkor már a póker révén, amit kb 13 éves koromban kezdtem el megismertem egy srácot, elküldtem neki mit gondol, mennyire működhet. Nagyi (tényleg így hívják) felnevetett, és azonnal lebeszélt az egészről, ellenben meginvitált egy fórumra, ahová regisztrálni életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Hogy fogalmazhatnám meg a legjobban? Az akkori értékrendemnek megfelelően „elkezdtem a csajozást tanulni”. Nem untatnék senkit felesleges részletekkel, de életemben először itt mondták nekem, hogy vannak olyan értékeim, amik egy nő számára vonzóak lehetnek, és bár első sorban interneten, de elkezdtem ismerkedni, és a beszélgetések alatt arra lettem figyelmes, hogy amit tanulok, működik. Így csattant el az első csók, és így szakadt át a másik nagy gát is, amikor lefeküdtem az első lánnyal. Néhány év alatt a nőkkel való ismerkedés az egyik kedvenc hobbim lett, elképesztően élveztem, hogy jól érzem magam velük, megnevettetem őket, elmesélhetem az érzéseimet, és megélhetem azokat a testi dolgokat, amikről egészen addig csak álmodoztam. A cél az volt, hogy jobb állapotban köszönjek el tőlük, mint amiben voltak mikor találkoztunk. Mint minden tanulási folyamatnál, itt is elkerülhetetlenek voltak a kudarcok. Biztos vagyok benne van olyan lány akinek a legrosszabb randija vagyok a mai napig, vagy olyan, aki nem akart megbántani, de egyáltalán nem érezte magát olyan jól velem, mint esetleg gondoltam. Túlzottan mégsem érdekeltek ezek, még ha tanulni is akartam belőlük, mert újabb és újabb érdekes lányokat ismertem meg. Mindig volt egy másik, aki feledtette az előzőt, aztán egy következő, és így tovább. Olykor arra gondoltam milyen lehet egy kapcsolat, amit mindkét fél ugyanannyira akar. Furcsa belegondolni, hogy az első olyan lánytól számítva, akivel erre reális esély mutatkozott hosszú évek teltek el az első komoly kapcsolatomig, ami nem csak szimplán az érezzük jól magunkat elvre épült. Bár igazából ezekre is szükség volt. Volt, ami egy éjszakáig tartott, a következő egy hétig, aztán kettő, és jöttek az „egy hónapos lányok”. Mindig elakadtam egy idő után, mert nem voltam elég tapasztalt. Egy ponton eljutottam oda, hogy egy hónapig nagyon jó a lánnyal, de nem váltok ki belőle érzelmeket, nem szerelmes belém, csak egy srác vagyok neki, akivel remek, de semmi több. Ekkor már sokkal inkább motivált, hogy megtapasztaljam a szerelmet, életemben először hallani akartam egy lánytól, egyetlen szóra vágytam. Valamire, amiből a mai napig sem kaptam eleget, és amire sokáig úgy tekintettem, mintha egy gyengeségem lenne, majd kiderült, hogy bármelyik ember meghalna belül nélküle. A szó egyszerű volt, és így hangzott: szeretlek. Folytatjuk, gyere legközelebb is.

#4 Rexfield Mostanában, amikor szabad vagyok egy-két napig, általában azon kapom magam, hogy a pihenésen kívül nem összpontosítok túlzottan semmi másra. Nem ég bennem a vágy, nem tombol bennem a tűz, épp azt is mondhatnám, teljesen kikapcsolok, és folyamatosan azt kérdezem magamtól: mihez lenne kedved? Múltkor elmentem vásárolni, és teljesen egyedül választottam magamnak ruhákat. Egészen fura érzés volt két szatyorral hazafelé tartani, vagy épp belebújni egyik felső után a másikba, mintha az árcédula megtekintése csak egy rossz beidegződés lenne, és az egyetlen igazán fontos kérdés az lett volna: tetszik? Várjunk csak… de hiszen pont ez volt a szituáció. Persze nem hazudtoltam meg önmagam, és az egész pakk nem került többe 9 ezer forintnál, nálam még ez is soknak számít. Egy új fejezet, megjutalmazni magam valamivel, ami nem videójáték, mozi, vagy kaja. Kaja, mint jutalom, na majd erről később. Az már egy érdekesebb kérdés, miért tekintek életem egyik legjobb befektetésenként azokra az 50 percekre egy általam igazán nagyra tartott, és hiteles szakembernél, aki újra és újra rendbe teszi a kusza gondolataimat, melynek a központi eleme egyetlen mondatban így hangzik: nem a te hibád. Csettintésre, és egy csapásra kapok válaszokat olyan kérdésekre, amikre a barátaim sem tudják, még a legközelebbiek sem. Miért fontos ez? Mert szörnyen motivál, hogy az összes szemetet kidobjam, ami bennem van. Tudom, hogy nem hoztam ki mindent magamból, és legalább egy „kamra” van, ami mögött eszméletlen nagy energiakészletek lapulnak. Energiakészletek, amik olyan sikerekhez segíthetnek hozzá, ahol a legvadabb álmaim rejtőznek. Néha elképzelem, amint ezek megvalósulnak, és vagy könnyek gyűlnek a szememben nagyon rövid időn belül, vagy pedig ki tudja honnan, és pontosan kitől, de erőt kérek ahhoz, hogy ezeket megvalósíthassam. A gyerekkorom már egészen a kezdetektől meg lett pecsételve. Alkoholista és agresszív apa, egy kétségbeesetten helytállni igyekvő fiatal lány, akit nevezzünk most anyának, és a nagyszülők, akikről az egyetlen akkori emlékem, hogy a délutánok semmi másról nem szóltak, csak a Rex felügyelőről. Egy vasárnapi miséről hazatérve egyszer azt láttuk, hogy anyával valami nincs rendben, amit az arcán található „foltok” nyomatékosítottak, és bár amikor azt kérdezi bárki, miért töltene el örömmel, ha végre megtudnám, hogy apám meghalt és nem csak a dereka ment tönkre – khmm, karma – akkor leginkább ezt a képet szoktam említeni, más emlékem nincs nagyon négy-öt éves koromból. Kivéve a Rex felügyelő. Csillogó szemekkel figyeltem, amint a nagy bundás kutya újra és újra átugrik az ablakon, és Mózer felügyelő hű társaként kísérik mindenhova egymást. A másik élénk kép a fekhelyén széles mosollyal pihenő lélekmelegítő, ami ott és akkor egy életre biztosította a legnagyobb vágyak egyikét: egy saját Rexet, akivel legalább olyan hűséges társai lehetünk egymásnak, mint a felügyelőnek ő. Sokkal jobb később sem lett, de anya azt hiszem mindent igyekezett megtenni azért, hogy boldog gyerekkorom legyen. Kiválóan indultak az iskolai tanulmányaim, egy olyan helyen voltam, ahol igazán szerettem lenni. A mai napig ismerem azokat a srácokat, akikkel akkor egy osztályba jártunk, néhány év erejéig akkor kaptam vissza egy részüket, amikor épp a legnagyobb szükségem volt rájuk. A bejegyzéseim nem mindig arról szóltak, hogy vannak álmaim, és ha csak egy dologban vagyok biztos, akkor épp a megvalósulásukban. Sokkal inkább jellemezném egy nagy köpet szemétnek, egy segélykiáltásnak, ami azt kérdezi: hall engem valaki? Fontos vagyok bárkinek egyáltalán? Vagy tényleg jobban tenném, ha végre nem csak próbálkoznék vele, hanem véget is vetnék valóban az életemnek? Nyugi, csak kövess, és ne maradj le, ki foglak vezetni az erdőből, bízz bennem, még ha egy kicsit zavaros is épp. Alapvetően ezekben az időkben azok az emberek táplálták a mosolyból fakadó nevetést, akiket már gyerekként ismertem. Csodás első két év volt, még az sem zavart, hogy ahol laktunk, gyakorlatilag egy lyuk volt, amit ma albérletnek nevezni is erős lenne. A futballal ekkor találkoztam először, a második osztályhoz készülődve épp a 2002-es világbajnokság ment a tv-ben, és Kamerun játszott, mi meg fogalmam sincs miért, de az osztállyal Tünde néninél gyűltünk össze valamilyen apropóból. Tünde néni az egyik osztályfőnök volt, igazi angyali teremtés, aki imádta gyerekeket, de ugyanez elmondható Kati néniről, a másik őrzőangyalunkról. Itt kezdődött el valami, ami megfertőzött. A következő kép már az, ahogyan eligazítást tartunk a suli betonpályáján tesin, pontosan ki, milyen szerepkört tölt majd be az ősi rivális 2.A ellen. Második végére is jó tanuló voltam, olyan gyerek, akire büszke lehet a még mindig erőn felül teljesítő anyja. Ekkor megtudtam, hogy van egy négy évvel idősebb féltestvérem, akinek épp most halt meg az apja, nekünk pedig lehetőségünk van egy a mostaninál sokkal nagyobb helyre költözni, ahol csak az egyik szoba akkora, mint az előző helyünk konkrétan. Egy kis faluban, alig ezer lakossal, Budapesttől 50 percnyi vonatútra. Akkor persze nem értettem miért szakítanak ki onnan, ahol jól érzem magam, és miért törik ketté alapjaiban a gyerekkorom. Ami ugyanis ezt követően jött, legkevésbé sem nevezhető annak, és most csak egyetlen apró sztori. A bátyám szemében az első pillanattól kezdve ellenség voltam, amit az első nap nyomatékosított is a suliban, és hetedikes falkavezérként, közkedvelt figuraként kijelentette: „nyugodtan megverhetitek az öcsémet, nem fogok semmit csinálni” – még aznap megvertek, én pedig felírtam még egy dolgot a listára, amit nem értettem. De a futball jött és kacsintott. Időszakosan követték egymást átlagos és borzalmas időszakok, csipetnyi jóval. Mégis, amikor futballoztam, vagy amikor hagyták, hogy ezt tegyem, eltűnt a külvilág. Imádtam elképzelni, amint én vagyok Gianlugi Buffon, vagy épp David Beckham. Egyszer elmesélem miért ők voltak azok. A mennyei megyei életérzés, a hétvégi Bozsik tornák, és a tornák vége, amik nem egyszer szóltak arról, hogy büszkén indultam el átvenni az annak a legjobb kapusának járó díjat. Sokáig gondoltam azt, életem legnagyobb hibája az volt, amikor 13 évesen abbahagytam az egészet, miután visszaköltöztünk Pestre, de nemrég ráébredtem: a futballal kapcsolatos szerelem sosem múlt el, csak mindig más formában volt jelen. Tudom, azt kérdezed, hogy kapcsolódik mindez az álmaimhoz, és egyébként is miért ütöm minden alkalommal ennyire erősen a vasat, ha erről, és célokról van szó. Van egy másik, ami legalább annyira hangosan szól, mint Rexnek az ugatása. A világ egyik legnagyobb klubjánál dolgozni, és egy nap úgy felébredni, hogy a magazinban vagyok szerkesztő, a legfontosabb feladatom pedig cikket csinálni abból az interjúból, amit a hétvégén brillírozó játékossal készítettem. Kicsit kijöttem a flowból, és vissza is kell másznom egy kissé melankolikusabb számmal, de mindenképp akartam neked konkrétumokat mondani. Nem tudom ezek voltak-e a legmegfelelőbbek, de ha felteszed nekem a kérdést, mi a két legnagyobb álmom az életben, akkor most már tudni fogod, miért az a válaszom, hogy Rex, és az Anfielden dolgozni, amennyiben kicsit lehetek önző. A bizarr sztorik anyámról, és rólam? Hidd el, ennél csak rágósabb falatok jönnek majd, olyan dolgok, amiknek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Vagy csak én dramatizálom túl? Sosem tudom, hogy szabad-e ezekről írnom, beszélnem másoknak, épp ezért untam meg az egész jelenséget. A bűntudatot, a szégyen érzetét, amiért nekem kéne rosszul éreznem magam, és csendben maradni. Ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Szeretnék elmesélni mindent, az utolsó betűig, de szeretném, ha közben egyre feljebb másznék, és a végén, amikor az utolsó bejegyzést már az Anfieldről írom, az utolsó szó csak ennyi lenne: megcsináltam.

#3 Mi történik? Nagyon furcsa helyzet kezd előállni az életemben, és ennek csak egy nagyon kicsi morzsája az, hogy mennyire örülök neki, hogy a harmadik bejegyzést is megéljük. Mostanában úgy érzem, az életemet két dolog határozza meg. A munkám, ahol a lehető legjobban akarok teljesíteni, és a Play Stationöm, ami egész egyszerűen egy hosszú nap után teljesen kikapcsolja az agyam. Szerintem életem egyik legjobb befektetése volt, és nem csak azért, mert gyerekkorom óta rajongok a videójátékokért, hanem a „merj önmagad lenni” egyik fejezetét képviseli egy határozott üzenettel, ami valahogy így szól: „imádok játszani, és bazdmeg ha nem tetszik.” Tudom, már megint egy káromkodás, de úgy érzem időnként pont ezek a megfelelő szavak ahhoz, hogy kitudjam fejezni pontosan mit gondolok. Azt is írhatnám „menj a fenébe”, de mi értelme lenne egy olyan olvasónak megfelelni, aki egy diplomatikus okfejtésre vágyik? Elég olyan emberrel találkoztam, aki nem tudott, és nem is akart megérteni, vagy inkább másoknak szimpatikus hazugságokat köpködött a tények pontos ismerete nélkül, és azt hiszem pont ez a brancs az, amelyik azt súgja: „Úgy is elérjük, hogy szar alaknak gondold magad.” Térjünk vissza, miközben a háttérben a világ egyik legcsodásabb játékának, a Life Is Strangenek a zenéi pörögnek a fülemben. Hiába a munka és a Play Station, meg a bazmegek, azért a fejemben vannak olyan tervek, amik ezen túlmutatnak. Ha pedig őszinte akarok lenni, akkor életem egy olyan szakaszát élem meg éppen, amikor valóban az a kérdés, hogy mit szeretnék pontosan. Mármint, a választás nem a fel, vagy fel nem adásról szól. Minden adott ahhoz, hogy élvezzem az életem, és kissé bátortalanul fellapozva a célfüzetem azt mondjam: ezt szeretném, és ezt is, meg azt is. De mondjuk első körben, hogy egyáltalán a vázlatból egy füzet legyen. Az elmúlt hetek semmi másról nem szóltak, csak erről az állapotról. Feldolgozni milyen, amikor klasszikus értelemben, a jelenben minden rendben. Amikor a legfontosabb projekt az életemben takarítani azt a jelenleg mérhetetlen mennyiségűnek érződő szart, amit eddig kaptam, és mellette jól csinálni a munkám, amit amúgy szeretek és szerencsésnek érzem magam. Azon gondolkodom, mikor publikálom remegő billentyűzettel ezeket a sorokat a nagyközönség elé, és lépek annyira távol ezzel a komfortzónámtól, amihez képest a „winter is coming” idézet csak egy balatoni nyarat népszerűsítő marketingfogás. Azon gondolkodom, milyen formában tudnám ismét rendszeressé tenni a sportot az életemben, vagy a kissé – na jó, nem kissé, de pszt, mert megsértődik – introvertált énem vajon hogyan egyensúlyozhatnám idén a másik irányba némi közösségi aktivitással. Tudjátok, a szobám egy iszonyat biztonságos hely, ahol semmi baj nem történhet, de a kétarcúsága miatt élet sem igazán. Megpihenni tökéletes, de az álmaim a szobámban fognak valóra válni? Na ugye. Furcsa, amikor jó dolgokat tapasztalok, mert mindig felteszem magamnak a kérdést: „mi történik?” – ez főleg a mostani hétvége után szembetűnő, ahol sikerült egy olyan hegy tetejére felmásznom, aminek két és fél hónappal ezelőtt nulla önbizalommal, és csupán egy egyszerű kijelentéssel mentem neki. És igen, a hegy tetején pont olyan csodás volt a kilátás, mint ahogyan gondoltam azt. Igaz, addig kellett pár pofon, és most sem érzem magam teljesen biztonságban, de ezt a zászlót már akkor sem húzhatja ki senki a csúcsról, ha beledöglik. Kétszer kaptam pozitív visszajelzéseket, és harmadjára sem fogom elhinni senkinek. Nem a ti hibátok, igazából már most is valahol hanyag dolognak tartom, hogy eddig vártam a következő résszel. Sokkal jobban, és sokkal többet szeretnék az írással foglalkozni, a történetem papírra vetésével. Ma épp arra került sor, hogy kicsit a jelenből adjak egy szeletet, és megmutassam, hogy ha sokáig tapasztaltál rosszabb dolgokat – igen, még mindig egy szánalmas mártírnak érzem magam az ilyen soroktól, nem kell mondanod – akkor nem olyan könnyű bízni benne, hogy a jók valóban átvehetik tartósan ezeknek a helyét. Persze lehet mégis így van, szörnyen kíváncsi vagyok mire lennék képes, ha egyszer annak az útnak a végére érnék, amihez ezek a sorok is amolyan benzinként szolgálnak, és felszabadulna az az energiamennyiség, ami jelenleg egy lakat alatt pihen arra várva, hogy a hozzátartozó kulcsot megleljem, és kinyissam. Nem tudom, hova vezet az utam, nem tudhatom biztosan, hogy lesz még egy olyan nap az életemben, ami az addigi legjobbat tornádóként söpri le az első helyről, és azt mondhatom teljes bizonyossággal: „Ez életem legboldogabb napja.” De ha mindent megteszek érte, abból baj nem lehet.

#2 Diskurzus a csillagokkal A világvége épp késésben volt, én pedig az ágyam szélén ülve arra gondoltam, épp ideje lenne felülkerekedni a félelmeimen, és szembenéznem velük. Félve küldözgettem ennek­-annak a bejegyzésem, és még a többedik visszajelzés után sem voltam biztos benne, hogy amit csinálok, jó. Ha sokszor mondják el neked mennyi mindent csinálsz rosszul, a legjobb barátodnak sem hiszed el, ha az ellenkezőjét állítja. Kivétel nélkül mindenkinek tetszett az első naplóbejegyzés, mégsem értettem őket, miért mondják ezt. Külső szemlélője voltam a saját „sikeremnek”, éppoly szkeptikusan, mint a legtöbb másik esetben. Mintha egy előadás után a színpadon álltam volna a közönség tapsát látva, és értetlenül feltettem volna kérdést: miért tapsoltok? Nem tekintek magamra jó emberként, vagy különösen értékesként, sokszor merengek az általam elkövetett hibákon és hülyeségeken, az azok másokra, rám, életemre gyakorolt hatásaira. Talán jobban kellett volna csinálni? Vagy épp ezek kellettek mindahhoz, aki ma vagyok? Otthon anyám élettársa a viták, vagy épp veszekedések – nevezzük ezeket bárhogyan, ahol a másik megsemmisítése a cél éveken keresztül, semmi más – közepette sűrűn veregette a vállam hangos egyetértéssel, amikor az ő általa felvázolt jövőképem említettem. Ami a Harry Potter világában a „Perfecto!” volt, az otthon a „belőled is ugyanolyan senkiházi csöves kis faszszopó geci lesz, mint az apádból lett”. Akkor nagyon hajtott a bizonyítási vágy, olyan voltam, mint egy bokszoló meccs közben, csak a győzelem érdekelt, fogalmam sem volt róla, hogy ezeknek milyen hatásai lehetnek majd most, amikor ugyanezzel az emberrel szemben sem a gyűlölet, sem a harag érzése nincs bennem. Az alábbi napló sem a képzelet szüleménye, valahol van egy naiv gondolatom, miszerint írni valamiről majdnem annyira hatásos, mint beszélni. Már régebben is az a tény mozgatott ezeknél a soroknál, hogy az emberek elolvassák. Egy írónak nem tudsz nagyobb szívességet tenni annál, minthogy figyelmet fordítasz a soraira. Döntsd el te magad, vajon én az vagyok-e. Volt, amikor nagyon lelkesen értem haza, de egy idő után észrevettem, hogy a sikerek senkit nem érdekelnek otthon. Nem volt jó, ha megvolt az ötös, nem volt jó az érettségi, vagy ha volt egy jól sikerült munkanap az első hivatalos munkahelyen. A válasz legtöbbször valami ilyesmi volt: „Igen, de reggel nem mostad el a tányérod, és ott maradt a mosatlan…” – a szituáció abszurdságát jelzi, hogy most, amikor leírtam a sorokat a két kezem az égbe emeltem, és hangosan megkérdeztem magamtól „Hogy mi?” – csak kicsit vulgárisabban. Egy idő után már nem voltam lelkes, egyszerűen csak megelégedtem vele, ha épp nem voltam b@szogatva valami hülyeséggel, és a közös vacsora alatt sem érkeztek a kínosabbnál kínosabb kérdések, kóstolgatások. Utóbbiakat jóformán utáltam már, és jöttem rá arra, hogy ha éjszaka mások alszanak a házban, én fent lehetek, és legalább addig sem tudnak fájdalmat okozni. Baszki, olyan ez a bejegyzés, mint valami mártírhalál előtti vallomás, és kettő óra múlt. Nem emlékeztem rá, hogy ezeket ennyire nehéz megírni, és bátorságot meríteni a közzétételükhöz. Valahol egyszerre érzem cikinek és szánalmasnak az egészet, és rántana vissza azonnal a komfort zónám az egész azonnali törlésével, egy kis bűntudattal nyakon szórva, amiért merek írni ezekről. Remek koktél az ilyesmi, és továbbra sem az ezért felelős embereket gyűlölöm, hanem az egész szituációt, hányni tudnék tőle. Hatszáz szóba nem könnyű elmesélni azt, hogyan kezdődött a „semminek nem tudok örülni” projekt az életemben, vagy miért ölelem keblemre az éjszakai órákat még ennyi idősen is, mint egy kisgyerek a plüssmackóját. Pedig néha nincs is jobb dolog, mint kinézni az ablakon, és diskurzust folytatni a csillagokkal. Találkozunk legközelebb?